A minap a Stanfordi börtönkísérletről olvastam. Nagyon tanulságos kísérlet, amit két hetesre terveztek, de 6 nap (!) után abba kellett hagyni, mert annyira elfajult a helyzet. Olvasás közben többször déjá vu érzésem támadt. Leginkább azzal kapcsolatban, hogy a börtönőrök miért kezdtek el kegyetlenkedni a foglyokkal. Valódi okuk nem volt rá. A magyarázat egyszerűen csak annyi, hogy: mert megtehették. Mert semmilyen kontroll nem volt felettük. Hatalmukban állt.

Azt hiszem a kísérlet talán a legjobb példa arra, hogy modernkori demokráciánknak miért is esszenciális eleme a joguralom. És miért is kelt sokakban nyomasztó félelmet a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása. Miért is olyan veszélyes dolog, amikor az indoklás, a meggyőzés, a magyarázat, a konszenzus kényszere hiányzik a rendszerből.

A köztisztviselőket vagy újkori nevükön kormánytisztviselőket indoklás nélkül el lehet bocsátani. Vajon nem fognak-e önkényesen élni ezzel az eszközzel azok, akiknek ez hatalmukban áll? Hiszen nem kell indokolni, így aztán értelmezhetetlen a jogszerűség. Ilyen esetben pedig hogyan értelmezhető a joguralom, vagy a jogállamiság?

A médiatörvény gyakorlatilag a médiahatóság számára korlátlan értelmezési teret enged. Mindenféle fogadkozás ellenére vajon nem fog-e önkényesen élni a médiahatóság ezzel a lehetőséggel, ha egyszer hatalmában áll?

A Kedves Vezető a német Bildnek adott interjúban a következőket találta mondani a magyarországi sajtószabadságot demonstrálandó...

"Üssék csak fel a mi újságjainkat! Ott engem mindennap Ducénak vagy Führernek neveznek, csalónak vagy rablónak hívnak."

Az ártatlanság vélelme mindenkinek jár. A Kedves Vezetőnek is. A magam részéről én elismerem és elfogadom, hogy a fenti állítás az interjú pillanatában alátámasztja, hogy Magyarországon sajtószabadság van. És egyébként, ha őszinte vagyok, akkor meg is tudom érteni, hogy rosszul esik neki, amikor ilyeneket olvas. Legalábbis remélem, hogy rosszul esik neki, mert akkor még van esély.

Neki is.

Nekünk is.